Vándoréveim

Kezd már nagyon égni a pofám, mert bezzeg amikor valami bánatom van azt azonnal elsírom itt ország-világ előtt, most meg hogy ilyen nagy öröm ért, csak lapítok itt sunyiban, ahelyett hogy egész tizedekkel emelném az ország boldogság-faktorát. Egy szó mint száz, felvettek a CEU-ra egyéves politikatudományi mesterképzésre. (tada.wav) Ezt annak köszönhetem, hogy miután visszadobták a PhD jelentkezésemet, írtam nekik, hogy de én nagyon mennék a CEU-ra, például MA-ra is, és voltak olyan jófejek, hogy a PhD-jelentkezésemet átvették MA-jelentkezésnek, pár napon belül felhívtak skype-on interjúzni és alig másfél hétre rá írtak, hogy várólistára kerültem. Ezt további két hét után én az „ide se kellesz” egy udvarias formájának gondoltam és már teljes gőzzel búslakodtam azon, mihez is kezdjek magammal szeptembertől, mire kaptam a hírt, hogy mehetek a CEU-ra.

Az egész úgy kezdődött, hogy hirtelen felindulásból felfújtam a biciklim kerekét, amivel balga módon és durván áthágtam a (holland) kerékpárhasználat kézikönyvének első és legfontosabb szabályát, mely kimondja, hogy „amelyik bicikli gurul, ahhoz nem nyúlunk”. Persze akkor én ezt még nem tudtam, így aztán boldogan rácsatlakoztattam a bicikli-szerviz falából kilógó (talán indonéz rabszolgával hajtott, de valószínűbb, hogy kompresszoros) pumpa csövéhez, egy szempillantás alatt beton keményre fújtam a kerekeket és érzésre száz százalékkal megnövekedett hatásfokkal szeltem a betont, vidáman pattogva a macskakövön. Idilli sebességmámorom nagyságrendileg harminc másodpercig tartott, minthogy az első fekvőrendőrön átszáguldva egy ágyúlövés-szerű hang kíséretében, kerekem csendben kilehelte lelkét. Ijedtemben majdnem bevetődtem egy autó mögé, elvégre ki tudja mikor torkollik véres utcai harcokba az évszázadok során elfojtott holland indulat, de aztán inkább a menekülés mellett döntöttem, ami segített realizálni, hogy valami nem az igazi, és végre észrevettem honnan származott a pokoli dörrenés.

Tehát ott tartottunk, hogy Madrid. A kultúráról már beszéltem, maradt a gasztronómia és a dévajkodás. Ezt a kettőt egyébként nem könnyű elválasztani, főleg azért mert, mint kiderült a spanyolok hajlamosak ivás közben is enni, a legkülönlegesebb tapasokat például egy baszk bárban ettük, ahová egyébként főleg sörözni ültünk be.

De talán kezdjük inkább az evésnél. A történethez hozzátartozik, hogy Hollandia a legnyomorultabb hely, ahol valaha jártam, ami a gasztronómiát illeti. Még szerencse, hogy szorgosan főzök magamra, és alapanyagokból azért lehet jókat vásárolni, mert ami például a menzán folyik az valami elképesztő. Nem elég, hogy öt euró alatt nem lehet kihozni egy ebédet SEHOGY, de mindezért a pénzért egy sima sajtos melegszendvicset (bocsánat paninit) és egy mindig másból mindig ugyanolyan (döbbenetesen) szarra főzött levest kap az ember. Igaz, tele van mindenféle ázsiai éttermekkel a város, de húsz eurót mégse fizetek egy ebédért, az lacikonyha hekkszerű halától meg érthetetlen módon megundorodtam januárban miközben otthon teleltem. Maradt az olajban pácolt hering (ejtsd: haaring) hagymával és kifújt. Egy szó, mint száz igazán jó kajákra kiéhezve érkeztem meg Madridba.

Madrid a kultúra, gasztronómia és dévajkodás városa. Persze ha nagyon korrekt és objektív szeretnék lenni elismerhetném, hogy bármely városról ahol kellően nagyszerű társaságban, kellően (ámde nem túl) rövid ideig tartózkodik az ember elmondható ez. Talán még Leidenről is. Vagy Paksról. De hát az objektív városleírások soha nem tartoztak e blog céljai közé, ellenben a személyes élményeim elmesélésével, így nyugodtan kijelenthetem, hogy Madrid a kultúra, gasztronómia és dévajkodás városa. Így, három az egyben, mint egy vacak instant kávénál. Következésképp, bő ötnapos madridi utunk nem másról szólt, mint e három dimenzió megalkuvások nélküli kiélvezéséről és kimerítéséről, ami az élj a mának életérzés általam még nem ismert magasságaiba repített.

Taa-vaa-sziszééél ví-ze-et á-raszt, virááá-gom vi-i-ráá-gom, dúdoltam magamban boldogan amíg rá nem tolták az öreg nénit a lábamra a b-ejárat előtti nagy tülekedésben. A méltán híres Kaukenhofba próbáltam bejutni, ami ’a világ harmadik legfotózottabb helyszíne, egy bazi (eredetiben u-val) nagy park, full tele virágokkal’. Ezt attól a kedves izompólós, menő napszemüveges, drága fényképezőgépes szimpatikus díjbirkózó testépítő úrtól tudtam meg, aki ordibálva telefonált a buszon Lissébe menet. Regénybe illő találkozás volt, mert már a buszmegállóban megjegyeztem magamban, hogy ’nahát milyen régen nem láttam már ehhez hasonló idilli párocskát, mint ez az erős csontú srác és az agyonszolizott hirtelenszőke tetovált szemöldökű barátnője’. Aztán a buszsofőrrel sokáig értetlenkedtek – szegény jólelkű teremtés négy vonaljegy helyett két retúrt próbált rájuk sózni, de ők okosan nem hagyták átverni magukat. Amikor meghallottam, hogy németül próbálják magukat megértetni, körülbelül a számok (és városok) erős akcentussal történő kiejtésére korlátozódó tudással már egészen erős volt bennem a gyanú, hogy bizony honfitársaimmal hozott össze a sors, így amikor Mr. Bicepsz mellettem elhaladva megkönnyebbülten eleresztett egy ’ szabd meg’-et (vigyázz: anagramma!) már meg se lepődtem. 

Pontosan a megadott napon, vagyis ma, április 15-én közzétette a Közép-Európai Egyetem, politikatudományi doktori képzési programjának felvételi eredményeit. Még egy érv ami alátámasztja, hogy egy nem mindennapi, precíz, ízig-vérig nyugati intézménnyel van dolgunk. Meggyőződésem szerint az egyetlenről Magyarországon. Ma tehát húsz nagyszerű és szerencsés diák szerte a világon örül, hogy a tervei szerint alakultak a dolgok, negyven-ötven szerencsétlen egy leheletnyivel kevésbé nagyszerű diák pedig búslakodik. Igazán kár érte, hogy én ez utóbbi csoportba tartozom.

Két hónapja, lelkiekben készülődve az előttem álló nehéz napokra Viszockij sorait idéztem, „hisz’ a legfélelmetesebb órája a harcnak – az óra mikor vársz a rohamra.” (a hevenyészett fordításban). Azt hiszem ebből azért sejthető, hogy eléggé be voltam rezelve. Ehhez képest persze, ahogy az lenni szokott retrospektíve’ a majré nevetségesnek és indokolatlannak tűnik és bár az a megállapítás, hogy életem legmelósabb két hónapjáról volt szó lehet, hogy objektíve nem is túlzó, de legalábbis kissé teátrális. Szóval ezennel taktikát váltok és átcsapok teljesen felelőtlen optimizmusba aztán majd két hónap múlva, valamikor május végén levonom a következtetést, hogy melyik hozzáállás a jobb.

Míg Magyarország a Petőfi és társai által kiharcolt munkaszünet miatt meresztgeti méretes ülepét, Hollandiában egy percre sem áll meg az élet. Olyannyira, hogy az imént ünnepélyesen benyújtottam jelentkezésem a Közép-Európai Egyetem politikatudományi doktori képzésére. (tada.wav) Az, hogy ez mekkora mérföldkő az életemben majd egy hónap múlva az eredményhirdetésnél fog kiderülni. Az mindenesetre biztos, hogy ezzel lezárult egy kéthónapos projekt, amibe igen sok időt és energiát fektettem. Ha most lenne egy kis eszem nyilván azon merengnék, hogy mekkora megkönnyebbülés végre túllenni az egészen, hogy az a tudat, hogy kétség kívül tudásom legjavát (sőt) sikerült papírra vetnem megajándékoz a jól végzett munka örömével, a folytatástól függetlenül. De hát nincs, (vajon én vagyok rosszul összerakva, vagy az ember mint olyan?) de megkönnyebbülés és öröm helyett inkább feszültséget és aggodalmat érzek, ha arra gondolok hogy azokat az anyagokat amikkel én heteket dolgoztam nagy tudású ám kíméletlen emberek majd pár perc alatt átfutják, tesznek rá pár becsmérlő megjegyzést, majd hoznak egy döntést ami az én szaros kis életemet így vagy úgy de alapvetően meghatározza a következő években.

David Easton, mára klasszikussá vált 1965 ’A systems analysis’ (már a címét sem értem) című könyvében úttörő módon különbséget tett diffúz és specifikus politikai támogatás között, mondván hogy bár ez utóbbit viszonylag könnyű megszerezni, hisz bármely specifikus társadalmi igény kielégítése esetén fellép, valós, hosszú távú stabilitást, csak az előbbi tud garantálni, ugyanis ehhez a rendszer általános működésének és céljainak elfogadására van szükség (lásd még legitimitás). Érdekes módon, - a néhai Easton nagyszerűségét nem elvitatva – ez nálam pont fordítva működik. Mert hiába inspirál (általában) a szebb jövőbe vetett hit így a nagy hajtás közepén, időről időre szükségem van specifikus ösztönzőkre is. Emiatt aztán nagy dilemmában voltam január végén, hogy mégis mivel lelkesítsem magam, és miután sok említésre sem méltó ötletet elvetve az alkoholizmus különböző formáit is kizártam, maradt a prémium kaja a mindennapokra és a felelőtlen shoppingolás a kritikus időszakokban forgatókönyvnél.

„Nincs is szebb annál, mint amikor az ember a hosszú és kemény munka után kiélvezi a jól megérdemelt pihenést. Erre gondolok most, miközben egy pohár francia bort kortyolok befejezve a lazacból és frissen sült zsömléből készült vacsorámat.” A ponyvaregényes fordulatok ellenére ez nem Fejős Éva legújabb könyvének, hanem az én péntek este kis híján megírt posztomnak az első sorai. Így ízlelgetve a szavakat azért lehet, hogy nem akkora baj, hogy nem születtet meg ez a bejegyzés, bár egy potenciálisan idilli péntek estének és tökéletlen posztnak jobban örültem volna mint (a helyette megvalósult) potenciálisan idilli posztnak és tökéletlen péntek estének.

Nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti megrontás. (Rejtő ez is) De komolyan tartok tőle, hogy ez a blog el van átkozva. A 8. posztban ugye leírtam a dilemmát, hogy nem tudom melyik AIESEC ösztöndíjra menjek. Még aznap este rájöttem, hogy nincs is választási lehetőségem, mert a pétervári projekt februárban lett volna. Három napra rá pedig kiderült, hogy a moszkvai ösztöndíj sem létezik, mert a szervezők megváltoztatták a profilját a projektnek és menedzsment tréningek helyett kulturális fesztivált rendeztek egy kicsit más időpontban. Egy szó mint száz, AIESEC-es karrierem csak azért nem két hétig tartott, mert utána még egy héten át balhéztam a helyi irodában, hogy ne mentegetőzzenek, hogy ki a hibás, hanem adják vissza a pénzem. Mentségükre legyen szólva végül visszautalták mind a kétszáz euróm.

Múlt héten meg villámlátogattam otthon. Mert a Malév küldött egy emilt, hogy szuper akciójuk van a számomra Amszterdamból Budapestre, én meg a szívemen viselem az adóssággal küzdő Nemzeti légitársaságunk sorsát. Meg azért az otthoniakkal is ideje volt már találkozni. A látogatás nem csak villám volt, hanem meglepetés is, már ami anyámat és kedves húgaimat illeti. Ez a része nem volt annyira felhőtlen mint hittem, egyrészt mert mérhetetlen machinációs melót (figyeljük az alliterrációt! – a szerk.) szereztem tervemmel szegény atyámnak – el is felejtettem milyen aktív ez a család, másrészt meg bár a húgok kisebb-nagyobb fáziskéséssel sikongattak világba, anyám csak sírt (Panni: „de örömében sír.”) Ez széleskörű de nem reprezentatív felmérésem alapján állítólag várható reakció lett volna, de én valahogy nem készültem fel rá, hogy a „de tényleg nincs semmi bajod?” lesz az első (öt) kérdés amit nekem szegeznek. (Megjegyzem szellemes barátaim utólag sajnálkozásukat fejezték ki, hogy nem sminkeltem valami borzasztó monoklit a szemem alá [és a vadabb verziókat inkább nem is sorolom], de jómagam még ennek az ötletét sem tartom viccesnek.) Szóval négy nap alatt volt szerencsém találkozni szinte az összes családtaggal, barátnővel barátokkal, jó volt a szerettek körében felüdülni egy kicsit.

Mondja itt nekem mindenki, hogy írjak már a blogomra, kapom itt az aggódó, szemrehányó követelőző emileket sorban. Ezúton is köszönöm mindet, nem is tudom az-e a meghatóbb, hogy ilyen tetszést aratott ez a pár poszt, vagy hogy ennyit gondoltok rám. Gondolom illene megpróbálnom megmagyarázni mire fel ez a nagy szünet.

Az a helyzet, hogy az utóbbi időben olyan jól és otthon érzem magam, annyira fantasztikus dolgok történnek velem, hogy alig jut időm ezeket szavakba önteni. Persze ha ugyanennyi rossz dolog történne velem, naponta ontanám a kilométer hosszú posztokat (egyesek már meg is szóltak miatta), de mindenki tudja, még a legkisebb is, hogy panaszkodni sokkal jobb móka, mint ömlengeni.

Az előző előtti vasárnap, szűk egy hónap után először kimozdultam Leiden közigazgatási határai közül és sebes biciklimen a sirályok röptét követve, elkerekeztem a tengerhez. Gyönyörű szép napos idő volt, aminek köszönhetően nem fagytam teljesen sz*rrá az egy szál pólóban amiben elindultam, de azért egy életre megjegyeztem, hogy Hollandiában sem a felhők hiánya, sem az őslakosok öltözködése nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre ösztönözzön.

Talán már említettem, hogy a tanulás legkritikusabb részét a nagymennyiségű angol szakirodalom effektív feldolgozása jelenti. Erre fel a minap egy email landol a postafiókomban, melyben az egyetem stratégiai olvasás műhelyfoglalkozásra hívja a kedves diákokat, mondván: „A holland oktatási rendszernek fontos pillére a nagymennyiségű önállóan feldolgozandó olvasnivaló. Ha úgy érzed nem győzöd az olvasást, vegyél részt a workshop-unkon” satöbbi. A magamra ismerésről meghatottan, némi morfondírozás után jelentkeztem (természetesen regisztrálni kellett), és ma fél kettőtől négyig újra olvasni tanultam. Ha van egy kis eszem, akár alhattam is volna ezalatt, vagy jótékonykodhattam volna a drog-addikcióval küzdő kisállatokat segítő civil szervezetnél, de én inkább egy szűk, ablaktalan szobában vártam izgatottan, hátha ezek a hollandok mégis feltalálták a spanyolviaszt.

Nem találták fel.

Én csak azt nem értem ebben a csodás országban, hogy ha egyszer boldog-boldogtalan beszél angolul, de tényleg mindenki, könny szökik a szemembe ha csak erre gondolok, akkor miért fütyülnek következetesen írásban is csillogtatni tudásukat. És nem is az zavar, hogy például a boltban hetente egyszer legalább valami teljesen mást sikerül vennem, mint amit szeretnék (a tejtermékekre állandóan ráfázok, de a csúcs talán az újfazék-avató gulyáslevesbe marhanyak helyett vett ökörfarok volt [nem gondolkodtam el túl mélyen mekkora nyakcsigolyája van egy tehénnek]). De az, hogy hivatalos papírokat sem képesek lefordítani, amikor nyilvánvalóan képtelen elvárás, hogy mindent (vagy bármit is) megértsek hollandul, már bosszantó. Itt van például a bank. Nem én választottam, az egyetem kéri, hogy náluk nyissunk számlát. (Csak remélni tudom, hogy ez nem valami „balkáni” mutyi, hanem közbeszerzési eljárás, meg pályázat, meg minden eredménye.) Egy szó, mint száz, a párezer külföldi diák ennél a banknál nyit számlát. Majdnem három hétbe tellett, míg megkaptam a számlaszámom, de túlterhelt is volt a rendszer, meg el is bénáztak valamit, szóval van ilyen. De az, hogy a számlanyitásról kipostázott értesítő, meg a kódot tartalmazó levél (vajon pontosan minek a kódja?)  ától-cettig hollandul van már nevetséges. Ugyanezt az egyetem is eljátssza pepitában, az elektronikus értesítőkkel.

Anyám reám szólt, hogy nagyon negatívak a posztjaim (ami szerinte tipikusan magyar mentalitás, én viszont félig orosz vagyok), úgyhogy ezúttal, ígérem, csupa pozitívum leszek.

Immáron másfél hete a dolgos holland diákok aranyéletét élem (előtte a dologtalan holland diákok aranyéletét éltem), és lassan-lassan kénytelen vagyok sikerül belemelegedni is. Mint ismeretes, összesen kétszer két órányi tanórám van egy héten, ami azért nagyszerű, mert a magyar gyakorlattal szemben nem sok tárgyból lesznek felületes ismereteim, hanem kevésből igen mélyek. Azt hittem azért is jó, mert egy csomó szabadidőm lesz a hét során, de ez ügyben tévedni látszok. Csüggedésre azonban semmi ok, hiszen az a százpár oldal, amit hetente olvasnom kell, és pár ezer szó, amit írnom egyértelműen az én javamat szolgálja, és rövid időn belül érezhetően tájékozottabb, sőt okosabb leszek, már ami Oroszországot illeti.

A gazdaság órán olyan témákkal foglalkozunk, mint az orosz gazdasági átmenet, az állam szerepe, a régiók gazdasága stb. Jellemzően minden órára el kell olvasni három tanulmányt, és ezeket két oldalban összefoglalni, amiket a tanár elolvas(!), és észrevételeivel együtt(!) visszaad(!). Emellett az év  végéig össze kell dobni egy nagyobb lélegzetvételű munkát az energiaszektorral kapcsolatban valamint az egyik kétoldalas összefoglalást prezentálni kell a csoportnak. Én voltam olyan bátor, hogy rögtön az elsőt bevállaltam „normális ország-e Oroszország” témában, és a mai délelőttön nagy sikerrel prezentáltam is. Az elsőre zordnak tűnő, egyre szimpatikusabb prof az előadás után, az óra közben és után is elismerően well done-ozott egy keveset, úgyhogy a poroszos mentalitáshoz szokott májam egészségeset hízott.

Leiden, Hollandia. Ez az a város ahol manapság tengetem a napjaimat. Mondjuk a hülye hollandok szerint Leiden nem leiden, hanem lájdn,  de hát mit várjon el az ember a világ legborzasztóbb nyelvét beszélő embereitől. Nem viccelek. Eddig azt hittem , hogy a németnél nincs rosszabb, de tévedtem. Mert a holland tulajdonképpen német, megspékelve pár (vagy csak egy?) emészthetetlen torokhanggal. Ehhez képest még az Ich liebe dich egy dallamos kifejezés, nem beszélve arról mennyit kell szenvednie az én magyar nyelvhez szokott turáni fülemnek.  Szerencsére igazi hollandokkal még nagyon keveset találkoztam, cserébe viszont rengeteg hollandszakossal. Egy darabig megpróbáltam kielégíteni csillapíthatatlan kíváncsiságomat, hogy mégis mi vesz rá egy épeszű embert arra, hogy a holland nyelvet tanulja éveken keresztül, de tartok tőle, hogy amúgy jó szándékú kérdéseim egy kicsit offenzívra sikeredtek, legalábbis a sértett válaszokból erre tudok következtetni. Mindenesetre felhagytam vele, hogy megértsem, miért tanulja valaki a holland nyelvet, ha már egyszer volt olyan szerencsés, hogy nem hollandnak született (szerencsétlen flamandokról és búrokról inkább ne is beszéljünk). Ugyanakkor pozitívum, hogy - ellentétben Brüsszellel - egészen egyszerűen még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valamelyest angolul.

Egyelőre meglehetősen eseménytelenül telnek napjaim. Az egyetem felől semmi hír, pedig azért jöttem most vasárnap, mert elméletileg e hét elején van a beiratkozás, csak épp engem még nem rendeltek be. Unalmamban jobb híján pénzköltéssel múlatom az időt. Ma például kereken száz eurót mulattam el. Egyetlen mentségem, hogy pénzemet olyan hasznos és feltétlenül szükséges dolgokra költöm, mint a konyharuha, kéztörlő-törülköző, nagybögre, internetkábel, mobiltelefon. Viszont sajnos lassan kezdek kifogyni a feltétlen megveendő dolgokból – ami mellesleg azt jelenti, hogy kezd egészen jól felszereltnek minősülni a lakom – így még nem döntöttem el, hogy holnap inkább ki se mozduljak itthonról, vagy ha be is megyek a városba, pénz nélkül tegyem ezt.

Egy hét permanens készülődés és három nap permanens búcsúzkodás után a WizzAir eindhoveni járatával elhagytam kis hazámat. A repülőn leszólított egy kedves lány, akiről kiderült, hogy már hat éve Hollandiában tanul és úgy ismeri az egész rendszert, mint a tenyerét. Így hát egyfelől bölcs tanácsaiért, másfelől kiváló helyismeretéért nyomába szegődtem, és attól eltekintve, hogy eláztam, gond nélkül eljutottam vele az eindhoveni pályaudvarra. Az úton szóba került Moszkva, és útitársam elejtette, hogy szülei évekig kinn éltek. Mint kiderült az apja kiképzett űrhajós (igen, a Magyari).

A vonatútról eredetileg hosszas ömlengést terveztem, mert a kétemeletes szerelvény teljesen hangtalan, lágyan ringatózik a síneken, a kalauz (és állítólag ez általános) szenzációsan jófej, és percre pontos csatlakozás van mindenhová. Ám úgy esett a dolog, hogy vagy negyed órát késtünk, így lekéstem az amszterdami átszállásomat, és igaz, hogy fél órán belül indult a következő vonat Leidenbe, jóval később érkeztem meg, mint terveztem. A leideni pályaudvaron rögtön izgalmas látvány fogadott, mert kábé nyolc rendőr birkózott, egy csapzott góliáttal, miközben az nagyokat ordított, de sajnos elvitték sünben, mielőtt kiderült mégis miről volt szó. Izgalmakból ezután sem volt hiány, mert rövidesen leszakadt az ég (a kétórás vonatúton végig sütött a nap), és annyira zuhogott, hogy még a látványosan sztoikus hollandok is eresz alá futottak.