Az egész úgy kezdődött, hogy hirtelen felindulásból felfújtam a biciklim kerekét, amivel balga módon és durván áthágtam a (holland) kerékpárhasználat kézikönyvének első és legfontosabb szabályát, mely kimondja, hogy „amelyik bicikli gurul, ahhoz nem nyúlunk”. Persze akkor én ezt még nem tudtam, így aztán boldogan rácsatlakoztattam a bicikli-szerviz falából kilógó (talán indonéz rabszolgával hajtott, de valószínűbb, hogy kompresszoros) pumpa csövéhez, egy szempillantás alatt beton keményre fújtam a kerekeket és érzésre száz százalékkal megnövekedett hatásfokkal szeltem a betont, vidáman pattogva a macskakövön. Idilli sebességmámorom nagyságrendileg harminc másodpercig tartott, minthogy az első fekvőrendőrön átszáguldva egy ágyúlövés-szerű hang kíséretében, kerekem csendben kilehelte lelkét. Ijedtemben majdnem bevetődtem egy autó mögé, elvégre ki tudja mikor torkollik véres utcai harcokba az évszázadok során elfojtott holland indulat, de aztán inkább a menekülés mellett döntöttem, ami segített realizálni, hogy valami nem az igazi, és végre észrevettem honnan származott a pokoli dörrenés.
A helyzetet szomorúan tudomásul véve visszasétáltam az imént meglátogatott bicikli szervizbe, majd miután nem sikerült meggyőznöm a tulajt, hogy mivel a nyilván túl magas nyomáson működő kompresszoruk miatt kaptam defektet ingyen és bérmentve kötelesek orvosolni a problémát, megegyeztünk, hogy a 35 eurós árajánlatukat a külső- és belső-gumi cserére még „átgondolom”. Ez igazából félrevezetés volt, mert úgy gondoltam egy negyveneurós bicikli egy kerekének rendbetételére ez mégiscsak sok pénz. A szerencsétlenségem iránt érzett bánatomat rendes 21. századi internetfüggőként rögtön meg is osztottam barátaimmal a twitteren, ahol egy kedves volt szaktársnőm a következőeket reagálta (idézem) „1500 forint egy új belső. egy benzinkút kell a javításhoz, ne viccezz. :D”. Ez első ránézésre egy sima jó szándékú vigasztalásnak tűnhet, és kétséget kizárólag az is, de egyben kérlelhetetlenül és kegyetlenül, implicite de egyértelműen azt is sugallja, hogy „én a lány tehát, 1500 forintból, egy benzinkúton megoldom a problémát, ha te a fiú (ezt lehetne „nő”- illetve „férfi”-vel is, de úgy már tényleg túl megalázó lenne) képes vagy ennek ellenére 35 eurót kifizetni érte és mással végeztetni a munkát, aligha vagy érdemes az életre”. Ennek valamint annak a fényében, hogy eszembe jutott, az igazi biciklis „defektet kézrátétellel gyógyít”, megadva magamat a sors akaratának elbandukoltam a boltba kerékért. Persze nem szakboltba, mer’ az drága, hanem a szupermarketbe inkább. Mint később kiderül, ez hiba volt.
Ugyebár szerszámot is kellett vennem, de ez volt a legkevesebb, mert egy franciakulcsot és kombinált fogót gond nélkül kiválasztottam, de a gumikkal már meggyűlt a bajom, amikor felvetült a probléma, mekkora is a biciklim kereke. Végül két opció közül a 28colos nagyobbikra esett a választásom, mint kiderült bölcsen. A napot tanulással töltöttem, hazafelé felszedtem a szerviz előtt lelakatolt kerékpárt és indultam haza. Itt a tetejére fordítottam a gépet és ingujjra vetkőzve nekiálltam a szerelésnek.
Az egész kerékcsere problémáról nagyszerű videók találhatóak a neten, én például erre hagyatkoztam, és hűen követtem az utasításokat, azzal az apró különbséggel, hogy ami a srácnak összesen három percébe és harminckét másodpercébe tellett, azt én öt nap alatt, nettó öt óra szerelés árán valósítottam meg. A részletekbe a maradék tekintélyem megmentése érdekében nem mennék bele, elég legyen az, hogy a 28 col nem az egyetlen paramétere a bicikli külsőnek, ezt az ötödik napon tudtam meg, miután visszamentem a sokat emlegetett szervizbe már-már önkívületben lóbálva a keréktárcsát a kezemben, hogy adjon erre egy gumit mert megőrülök. Egyébként, hogy pontosan mi volt a baja az első két guminak, amivel próbálkoztam a mai napig sem tudom. De addigra már a fél kollégium járt nálam, (magyar*, litván és valami latin kibicek) próbálva segíteni a problémán.
A szakszervizes (és mellesleg a szupermarketesnél nem drágább) gumi végül aztán jó lett, sikerült felraknom a kerékre, a maradék másfél óra szerelés meg már kész „örömzene” volt, még úgy is, hogy ahogy az már lenni szokott, amikor már azt hittem, hogy teljesen készen vagyok majdnem az egészet szét kellett szednem, mert egy bizbaszt (a láncvédő-tok, hátsó csapágyba kapaszkodó kampóját) fordítva szereltem be.
Summa summarum, azt amit még aznap délutánra 35 euróért megcsináltak volna nekem, én egyedül öt nap és öt óra szerelés (és anyagért futkározás) alatt, 30 euró elköltésével oldottam meg, de enyém az erkölcsi győzelem és nem vesztettem el férfiúi méltóságomat sem. (Teljesen.)
*Az egész sztori legmulatságosabb pontja egyébként az volt, amikor az abszolút segítőkész magyar szomszédom, akinek hálával tartozom (és aki remélem nem sértődik meg, ha valaha ezt olvassa), csillagcsavarhúzó után kutatva a polcain, a számomra pont ideális bicska-szerű kompakt szerszámkészletét bosszankodva hajította félre, ha jól értettem azért, mert hidraulikus emelőnek nézte. A jó szomszédi viszony, illetve a jogászok iránt érzett mérhetetlen tiszteletem megsértésének éreztem volna azzal a felkiáltással kérni el tőle, hogy Oroszországban megtanultam, hogy kell az emelőt csavarhúzónak használni. Pedig biztos mély tisztelet ébresztettem volna.
