Madrid a kultúra, gasztronómia és dévajkodás városa. Persze ha nagyon korrekt és objektív szeretnék lenni elismerhetném, hogy bármely városról ahol kellően nagyszerű társaságban, kellően (ámde nem túl) rövid ideig tartózkodik az ember elmondható ez. Talán még Leidenről is. Vagy Paksról. De hát az objektív városleírások soha nem tartoztak e blog céljai közé, ellenben a személyes élményeim elmesélésével, így nyugodtan kijelenthetem, hogy Madrid a kultúra, gasztronómia és dévajkodás városa. Így, három az egyben, mint egy vacak instant kávénál. Következésképp, bő ötnapos madridi utunk nem másról szólt, mint e három dimenzió megalkuvások nélküli kiélvezéséről és kimerítéséről, ami az élj a mának életérzés általam még nem ismert magasságaiba repített.
Az összes élmény – ne adjisten’ kronológiai sorrendben történő – felsorolása hely- és időhiány, valamint ’emlékezetem bűzös mocsarának’ megbízhatatlansága miatt nem áll módomban. Helyette inkább minden kategóriából kiválasztok egy eseményt ami valamiért a kedvencem lett és utána már csak be kell szorozni mindent tízzel és megkapjuk mennyire jó volt Madridban.
Kultúra
Nem is tudom, hogy kultúrából túl sok, vagy túl kevés részünk volt, mert hát értelmes lelkiismeretes turisták inkább erre szoktak rágyúrni, a lelkiismeretlenek meg nyugodtszívvel ignorálni. Háromfős társaságunk két tagja (magamat is beleértve) inkább ez utóbbi kategóriába tartozott, így köszönetet kell mondani Gábor barátomnak, aki egy rabszolgahajcsár szívósságával, kegyetlenségével és fáradthatatlanságával vonszolt bennünket végig öt napon át a városon, így rengeteg olyan dolgot láttunk, amire nélküle aligha vettük volna a fáradtságot, és amit így utólag már egyértelműen kár lett volna kihagyni. Rengeteg szépművészeti alkotást láttunk (Dali, Miró, Bosch, Picasso, Goya, El Greco, Velázquez – körülbelül ebben a preferencia-sorrendben), de a bőség zavara miatt inkább egy tipikusan spanyol mulatságról a bikaviadalról értekeznék most.
A bikaviadalnak mint kiderült igen komoly kulturális háttere és koreográfiája van, aminek nagy része előlünk rejtve maradt, még úgy is, hogy egy legalább hatvanéves tapasztalattal rendelkező szakkommentátorunk volt. Ez utóbbit, az arénában mellettünk ülő beszédes helyi bácsit, két órán át bombáztuk kérdéseinkkel (a spanyolul egyedül tudó Gábor szorgos tolmácsolásán át) és így legalább részben megértettük, miért nem egy hanem hat torreádor van (akik közül öt nem is torreádor), kik a piros- és a kékinges segítők, melyik a pikador és mit jelent a fehér zsebkendő. Tudatlanságunk akkor csúcsosodott ki, hogy mikor az aréna tititá-tapsolásba kezdett mi birka módjára felvettük a ritmust, és csak miután mogorván leintett minket a papi tudtuk meg, hogy mi most a bika lecseréléséért kampányolunk, holott ’jól láthatóan’ az egy egész jó bika volt.
Kiderült továbbá, hogy a közönség nem szurkol különösebben se a bikának se a torreádornak, hanem inkább a sónak, ami annál jobb minél izgalmasabb, mozgékonyabb és akciódúsabb. A két óra alatt ezekből volt bőven részünk, ahogy vérből, verejtékből és könnyekből is. Valójában csak a közben készített fényképek tüzetesebb átvizsgálásakor jöttem rá mennyire. Abból a magasságból ahol mi ültünk inkább filmszerű volt az egész, bár nehezemre esne megmondani hogy a realitás filmszerűsége, vagy a filmek realizmusa miatt. Mindenestre kicsit közelebb kerültem annak megfejtéséhez, hogy ezek a barbár rómaiak hogy voltak képesek gladiátorviadalokon mulatni és megértettem, hogy (főleg a kellő távolságból) az ami az arénában megy csak színház és az embert sokkal jobban aggasztja az ha egy bika lefekszik a porond közepén és bojkottálja a sót, mint az ha sorban az ötödik állatot is lemészárolják. A legdrámaibb pillanat az volt, amikor egy durván felöklelt paci kifeküdt, de aztán némi noszogatás után kiderült, hogy csak megijedt és komolyabb sérülés nem történt. A bika viszont meglakolt.
Szolgálati közlemény: Adásunkat a késői időpontra való tekintettel megszakítjuk. A maradék két kategóriával a napokban jelentkezünk. Folytatjuk…
