Míg Magyarország a Petőfi és társai által kiharcolt munkaszünet miatt meresztgeti méretes ülepét, Hollandiában egy percre sem áll meg az élet. Olyannyira, hogy az imént ünnepélyesen benyújtottam jelentkezésem a Közép-Európai Egyetem politikatudományi doktori képzésére. (tada.wav) Az, hogy ez mekkora mérföldkő az életemben majd egy hónap múlva az eredményhirdetésnél fog kiderülni. Az mindenesetre biztos, hogy ezzel lezárult egy kéthónapos projekt, amibe igen sok időt és energiát fektettem. Ha most lenne egy kis eszem nyilván azon merengnék, hogy mekkora megkönnyebbülés végre túllenni az egészen, hogy az a tudat, hogy kétség kívül tudásom legjavát (sőt) sikerült papírra vetnem megajándékoz a jól végzett munka örömével, a folytatástól függetlenül. De hát nincs, (vajon én vagyok rosszul összerakva, vagy az ember mint olyan?) de megkönnyebbülés és öröm helyett inkább feszültséget és aggodalmat érzek, ha arra gondolok hogy azokat az anyagokat amikkel én heteket dolgoztam nagy tudású ám kíméletlen emberek majd pár perc alatt átfutják, tesznek rá pár becsmérlő megjegyzést, majd hoznak egy döntést ami az én szaros kis életemet így vagy úgy de alapvetően meghatározza a következő években.
Ha egy dolog van amit tényleg sajnálok, az az hogy nem kellett feltüntetni a jelentkezésben hány ember segítette a munkámat. Épp az imént számolgattam, hogy rajtam kívül tizenegy ember került közvetlen kapcsolatba a pályázat egyes dokumentumaival. Segítségükért őszinte hálával tartozom. Tehát a pályázatomnak tulajdonképpen tizenkét szerzője van. A tucat az egy jó szám. És az erkölcsi támaszaimról akkor még egy szót sem ejtettem. (Köszönöm a szüleimnek – sima, kereszt és nagy –, különösen anyukámnak stb. stb.)
„Nos rendben, mindenesetre a küldetésem befejeződött. De hogyan tovább?” Unatkozni azért a közeljövőben nem fogok. Vár rám két nagydolgozat és egy annál is nagyobb szakdolgozat megírása. Közben igyekszem majd egy kicsit lazábbra venni a figurát, világot látni sőt alkalom adtán közösségi életet élni. A szurkolótábornak meg nem marad más, mint szorítani, átkozni (orosz népszokás – szerencsét hoz), drukkolni vagy imádkozni, kinek hogy ízlése szerint. Aztán reméljük a legjobbakat.
Igyekeztem legalább a zenében valami fennköltet választani. Hallgassátok Marc-Antoine Charpentier Te Deumának Prelúdiumát. Vezényel William Christie. Az üstdobszóló az elmúlt két hónapot szimbolizálja (és reméljük a jövőt jól jellemzi majd a folytatás).
