Tehát ott tartottunk, hogy Madrid. A kultúráról már beszéltem, maradt a gasztronómia és a dévajkodás. Ezt a kettőt egyébként nem könnyű elválasztani, főleg azért mert, mint kiderült a spanyolok hajlamosak ivás közben is enni, a legkülönlegesebb tapasokat például egy baszk bárban ettük, ahová egyébként főleg sörözni ültünk be.
De talán kezdjük inkább az evésnél. A történethez hozzátartozik, hogy Hollandia a legnyomorultabb hely, ahol valaha jártam, ami a gasztronómiát illeti. Még szerencse, hogy szorgosan főzök magamra, és alapanyagokból azért lehet jókat vásárolni, mert ami például a menzán folyik az valami elképesztő. Nem elég, hogy öt euró alatt nem lehet kihozni egy ebédet SEHOGY, de mindezért a pénzért egy sima sajtos melegszendvicset (bocsánat paninit) és egy mindig másból mindig ugyanolyan (döbbenetesen) szarra főzött levest kap az ember. Igaz, tele van mindenféle ázsiai éttermekkel a város, de húsz eurót mégse fizetek egy ebédért, az lacikonyha hekkszerű halától meg érthetetlen módon megundorodtam januárban miközben otthon teleltem. Maradt az olajban pácolt hering (ejtsd: haaring) hagymával és kifújt. Egy szó, mint száz igazán jó kajákra kiéhezve érkeztem meg Madridba.
A rengeteg nagyszerű kajálás közül – paella, fekete paella, sült polip, rengeteg különböző tapas – a Museo del Jamonról muszáj bővebben szólnom. A hely, valójában nem sonkamúzeum, az mennyezetre fellógatott kábé ötszáz egész füstölt csülök inkább dekorációs célt szolgál, hanem egy étterem, külön beülős és talponállós résszel. Az előbbi se kutya, akkora sült csülköt még életemben nem ettem mint itt, de mégis a talponálló az ami könnyfakasztóan nagyszerű volt. Semmi sallang, kábé öt fajta ételt lehet rendelni, a legbonyolultabb egy szelet kenyérre kent házi paradicsompüré olívaolajjal és egy szelet sonkával. Az ízéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, minden alkotóeleme már önmagában is nagyszerű volt, együtt pedig valami eszményi. Mindez egy euróért. Kapható továbbá másfél tenyérnyi friss croissant hatalmas szelet sajttal és sonkával (1EUR), és olyan frissen facsart narancslé amilyenhez foghatót utoljára Krétán ittam valamikor tíz éve (1,5EUR). Nos, ezek után aligha meglepő, hogy az öt nap alatt négyszer ettünk itt. Reggelizni volt a legjobb.
Végül, de nem utolsó sorban az éjszakai életrűl. Mivel napjaink többsége úgy nézett, ki hogy nyolc után, hazaérve az egész napos városnézésből egy-két óra pihenés után indultunk az éjszakába, némi tapasztalatot e téren is szereztünk, bár inkább csak kocsmáztunk, mint buliztunk (egy diszkó és egy koncert azért összejött). Az egyik tapasztalatunk az volt, hogy meglepően nehéz volt nyitott bárt találnunk hajnali egy óra után (igaz pont húsvét volt és nem is ismertük a terepet), a másik meg az, hogy azért mindig sikerült. Megint van vagy tíz hely, amiről lehetne mesélni, a fent említett Museo del Jamon esténként igazi talponálló kocsmává változik, ültünk baszk bár galériáján és ittunk toledói teraszon. A legnagyobb élményt mégis a 100Montaditos nevű söröző adta. Egyfelől azért, mert korsóban adták a sört két euróért, ami már külön-külön is versenyképes ajánlat volt, együtt meg aztán utolérhetetlen. Másfelől pedig, ajándékba kérhetett az ember egy kis szendvicset (a legjobb az olíva olajos - sonkás volt), amit ott helyben sütött (alig érezhetően instant) zsömléből készítettek. És ami az egészben a legszebb, hogy ez nem valami eldugott, különleges kis kocsma, hanem egy kocsmalánc, aminek egész Spanyolországban vannak sörözői. Jó áron, korrekt színvonalon és nagy mennyiségben tudtak átültetni egy nemzeti sajátosságot (úgy, mint tapas-ozós söröző) a kapitalizmusba. Ilyen kellene otthonra is sok.
Madrid nagyon jó hely. Én szenzációsan éreztem magam. Ha egy mód van rá, tegyetek ti is így.
