David Easton, mára klasszikussá vált 1965 ’A systems analysis’ (már a címét sem értem) című könyvében úttörő módon különbséget tett diffúz és specifikus politikai támogatás között, mondván hogy bár ez utóbbit viszonylag könnyű megszerezni, hisz bármely specifikus társadalmi igény kielégítése esetén fellép, valós, hosszú távú stabilitást, csak az előbbi tud garantálni, ugyanis ehhez a rendszer általános működésének és céljainak elfogadására van szükség (lásd még legitimitás). Érdekes módon, - a néhai Easton nagyszerűségét nem elvitatva – ez nálam pont fordítva működik. Mert hiába inspirál (általában) a szebb jövőbe vetett hit így a nagy hajtás közepén, időről időre szükségem van specifikus ösztönzőkre is. Emiatt aztán nagy dilemmában voltam január végén, hogy mégis mivel lelkesítsem magam, és miután sok említésre sem méltó ötletet elvetve az alkoholizmus különböző formáit is kizártam, maradt a prémium kaja a mindennapokra és a felelőtlen shoppingolás a kritikus időszakokban forgatókönyvnél. Előbbit egyébként sokkal jobban élvezem, mert lazacot, katalán kolbászt és argentin borokat sokkal nagyszerűbb fogyasztani, mint elkölteni 80eurót egy nap (tankönyvre főleg, egyszer egy nadrágra, és sütőre is) aztán meg két napig emészteni magam azon, hogy mégis van-e nekem ezekre a dolgokra szükségem. Igaz az egyik vásárlási rohamomban végre vettem lámpát a biciklimre, ami nem csak azért nagyszerű, mert így talán kisebb eséllyel csapnak el, de mostantól nem összeszorult gyomorral tekerek minden este, hogy lekapcsolnak a rendőrök.
***
Még januárban egy otthon nekem szegezett kérdés után kezdtem el töprengni milyen is a viszonyom Hollandiával. A kérdés így hangzott: ’Na és várod már, hogy visszamehess?’, ami nem annyira elvetemült felvetés, mint amilyennek elsőre hangzik, elvégre hát ez mégiscsak a Nyugat, és nem kell túl sokat gondolkodjak ahhoz, hogy fel tudjak sorolni tíz öt objektív indokot miért jobb itt élni mint Magyarországon. És mégis, a legcsekélyebb érzelmi kapcsolatot sem sikerült kialakítanom a rendezett közterekkel, eszményi tömegközlekedéssel vagy az elérhető sörök széles választékával. El kell ismernem ehhez azért nem kis részben hozzájárul itteni kissé szociofób életvitelem is, de akárhogy is vizsgálom magamat, nem vonz ez az élére vasalt, oldalra fésült ország. Ráadásul arra is rádöbbentem, hogy a kis hazánkhoz képest apokaliptikus, megzabolázhatatlan és ésszel felfoghatatlan Oroszország viszont igen. De hogy ez a ’vér szava’, vagy a mikrokörnyezetemben is domináns ordenáré rendetlenségemnek a kivetülése még nem sikerült megfejtenem. Mindemellett azonban furcsa mód nem igazán dühöng bennem a honvágy, főleg most hogy rájöttem kaliforniai paprikából is lehet tisztességes lecsót főzni. De azért meggyőződésem, hogy Magyarországon fogom leélni életem javarészét.
***
Na de elég ebből a kispolgári hazafiaskodásból, mert még rám szabadítanak valami Jobbikos beszervező tisztet. A mai bejegyzés valós célja, hogy megosszam veletek az alábbi videót, érzékeltetve az egy héttel a PhD jelentkezési-határidő előtti (és a nulla – 0 – elkészült anyag miatti) lelki állapotom. Verdi Requiemjéből a Dies Irae eleje. Ha nem akarnék legalább minimális tekintettel lenni kedves lakótársam, Wang lelki békéjére, biztos ez lenne az ébresztőm. A megfelelő hatás érdekében tessék maximum hangerőn hallgatni.
Vegyük észre, hogy még a vén Karajan is egészen energikusan kapálózik, pedig ő amúgy képes egy Bolerót három ujjpercből levezényelni.
