„Nincs is szebb annál, mint amikor az ember a hosszú és kemény munka után kiélvezi a jól megérdemelt pihenést. Erre gondolok most, miközben egy pohár francia bort kortyolok befejezve a lazacból és frissen sült zsömléből készült vacsorámat.” A ponyvaregényes fordulatok ellenére ez nem Fejős Éva legújabb könyvének, hanem az én péntek este kis híján megírt posztomnak az első sorai. Így ízlelgetve a szavakat azért lehet, hogy nem akkora baj, hogy nem születtet meg ez a bejegyzés, bár egy potenciálisan idilli péntek estének és tökéletlen posztnak jobban örültem volna mint (a helyette megvalósult) potenciálisan idilli posztnak és tökéletlen péntek estének.
Na de kezdjünk talán az elejénél. Ukszve három hónapja nem írtam semmit a blogra. December első felét teljesen eseménytelenül gürcöltem végig itt Leidenben, karácsony előtt pedig hazautaztam és csodás másfél hónapot töltöttem el kis hazánkban, amely ha nem is volt eseményekben szegény, nem blogra való időszak. Január végén pedig újfent összecsomagoltam cókmókomat és a szeptemberinél sokkal kevésbé teátrális búcsúzkodás után visszarepültem második otthonomba Leidenbe.
A második félévem első fele igazán melósnak ígérkezett. (A melósra van pár nem család-kompatibilis szinonima ötletem, 18 év felett tessék odaképzelni). A két tárgyamból a fontosabb, az orosz politika az első hat hétbe van besűrítve mivel a prof utána Amerikában vendégelőad a tanév végéig. A másik tárgyamnak – orosz történelem – az olvasós előadós készülős részére ugyancsak március közepéig kerül sor, és ha mindez nem lenne elég olyannyira elragadtattam magam a nívós nyugati egyetemek színvonalától, hogy úgy döntöttem megpályázom a politikatudomány PhD-t a Közép-Európai Egyetemen, aminek a határideje szintén március közepe.
Így hát az elmúlt egy hónapom némi hágai bulizáson és filmklubbozáson kívül nagyjából úgy nézett ki, hogy reggel (!) felkeltem és mindenféle netezgetés és hírolvasás nélkül (!) bebicikliztem a könyvtárba, ott tanultam este hatig, hazajöttem vacsoráztam, ha jó napom volt tanultam még egy kicsit és lefeküdtem aludni.
Ahogy az lenni szokott azonban, a kemény munka meghozza gyümölcsét, és péntekre (a szokásos heti teendők lelkiismeretlen elvégzése mellett) összehoztam a jelentkezés legkritikusabb dokumentumát egy PhD-s kutatási tervet, amit egészen korrektnek éreztem, és azon melegében el is küldtem egy rakás bölcs ismerősnek véleményezésre. Ha van egy kis eszem már itt nekiállok borozni, de az elmúlt hetekben meglehetősen eltunyultam, ami rémisztően nyilvánvalóvá vált valamikor hét közepén amikor az aikido-edzés felénél szégyenszemre majdnem ki kellett állnom a légszomjtól és úgy éreztem magamat, mint valami lusta elhízott középkorú alkoholista. (A lusta elhízott középkorú alkoholista olvasóinktól ezúton kérünk elnézést.) Így hát péntek estére még beütemeztem egy futást is, hozzáöltözve a dermesztő februári holland időjáráshoz vagy egy órán át koptattam a leideni utca kövét, és mire hazaértem már tényleg semmi másra nem vágytam mint a lazacszendvicsre és a francia borra. Egy egészen enyhe hiba csúszott a számításomba, kulcsot nem vittem magammal, tajvani barátom Wang pedig életében először úgy döntött, hogy kimozdul péntek estére. Szerencsére nem mulatni ment, hanem csak a könyvtárba, de az én lacazszendvicses borozásos estém így is kútba esett. Helyette este 9 és fél 12 között a koli folyosóján ültem és néztem ki a fejemből, hogy pedig milyen közel voltam a tökéletes estéhez.
Ennél már csak a vasárnapom alakult viccesebben, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az egész nap szakadó eső ellenére elbiciklizzek Európa leghíresebb aikido-sztárjának a francia Christian Tissier-nek az edzésére. A szeminárium egy Leiden melletti kis faluban volt, a kolesztól nagyjából öt km-re. Ez nyilván semmiség egy magamfajta sportembernek, és így is lett volna, ha az út háromnegyedénél meg nem adja magát kedves kerékpárom, és nem vagyok kénytelen az utolsó szakaszt futva megtenni, hogy gyalog is odaérjek az edzés kezdetére. Persze megérte, (még a botrányosan magas 25eurós díj ellenére is) nagyon tud a fickó, de két óra gyakorlás után nem éreztem túl fittnek magamat. Pedig a haza utam megoldatlan volt és az is maradt, jobb híján hazatoltam hát a biciklit a szakadó esőben. Nem volt több az út ötven percnél. Öröm az ürömben, hogy végre volt alkalmam nem fél füllel zenét hallgatni, főleg Sosztakovics zongoraversenyeket. Bár én allegro gyalogoltam, ide a második zongoraverseny második, andante tételét illesztem be. Előadja a szerző fia és unokája. Hallgassátok!
