Az a helyzet, hogy az utóbbi időben olyan jól és otthon érzem magam, annyira fantasztikus dolgok történnek velem, hogy alig jut időm ezeket szavakba önteni. Persze ha ugyanennyi rossz dolog történne velem, naponta ontanám a kilométer hosszú posztokat (egyesek már meg is szóltak miatta), de mindenki tudja, még a legkisebb is, hogy panaszkodni sokkal jobb móka, mint ömlengeni.
Az előző előtti vasárnap, szűk egy hónap után először kimozdultam Leiden közigazgatási határai közül és sebes biciklimen a sirályok röptét követve, elkerekeztem a tengerhez. Gyönyörű szép napos idő volt, aminek köszönhetően nem fagytam teljesen sz*rrá az egy szál pólóban amiben elindultam, de azért egy életre megjegyeztem, hogy Hollandiában sem a felhők hiánya, sem az őslakosok öltözködése nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre ösztönözzön.
A tengerparti kis város, Katwijk kellemes hely, van egy hosszú sétány a part mentén, tipikus holland sorházakkal atipikus teraszokkal, ahol így vasárnap délután nagyon gazdag vagy nagyon öreg emberek (viszonylag kis metszettel) élveztik a napsütést, a friss levegőt és a tenger zúgását. Ezt tettem én is, no nem egy balkonon, hanem a víz partján (nem eléggé) feltűrt farmerrel mezítláb a homokban. Egy darabig kísérleteztem hátha sikerül magamról egy normális képet csinálnom (majd egyszer a vicc kedvéért ezeket is megosztom), de végül úgy döntöttem jobb ha megkérek valakit. Jött is két szimpatikus holland nyugdíjas néni, akiket leszólítottam, és a „csináljmá’rólamegyképetatengerbenittkellmegnyomni” nemzetközi kézjeleivel elmagyaráztam mit szeretnék. Ezt az angolul nem beszélő hölgy úgy kikérte magának, hogy kicsit el is szégyelltem magam, hogy megfeledkeztem a nyugat hallatlan fejlettségéről (ti. hogy itt még az öregasszonyok is tudják a digitális fényképezőgépeket kezelni). Eztán olyan következett, amit a minap egy stand-up komédiástól is hitetlenkedve hallgattam. A néni előbb tisztás távolságból, majd közvetlen közelről nézett bele a fényképezőgép optikájába, én meg előbb csodálkozva, majd hitetlenkedve mosolyogtam a fényképező gép felém eső oldalát teljesen kitöltő LCD kijelzőbe. Bármit megadtam volna, ha legalább egy képet csinál a retinájáról, de sajnos erre nem került sor. Viszont a Szása-tenger motívumból a lehető legtöbbet kihozta. (Lásd alább).
A napnak azonban még nem volt vége, ugyanis skót felföldi marhára kellett vadásznom. Gábor barátom ugyanis jogász, és mint minden jogász rengeteg időt tölt el tanulással, de még többet teljesen értelmetlen netezéssel, és alighanem így bukkant ilyen képekre a Leiden melletti skót marha állományról. Gondoltam a tiszteletére lefényképezem őket. Mint kiderült Leiden és a tenger között van egy amolyan rezervátom, ahol mindenféle varázslatos állatok és romantikus lelkű holland családok tanyáznak. Utóbbiak alighanem leginkább átmeneti jelleggel. A természetvédelmi terület amúgy meglehetősen nagy, és még biciklizni is tilos benne, úgyhogy épp azon morfondíroztam mit is csináljak, amikor egy segítőkész holland család megszólított, hogy odébb van ám rendes bicikliút is Hágába. Szomorúan mondtam nekik, hogy de én a skót marhákért vagyok itt (schotse hooglander – újabban minden fontos szakkifejezést bölcsen előre felírok a noteszembe). Ha beszélünk közös nyelvet biztos megkérdezik minek is az nekem, de így csak meresztették a szemüket, hogy nahát, és mondták, hogy pár marha tényleg van itt, viszont nem tudni hol, de azért csak menjek egyenesen és hátha szerencsém lesz. Még azt is megengedték, hogy biciklizzek. A park tényleg egy földi paradicsom: kevés ember, rengeteg higgadt nyúl – annak ellenére hogy szinte minden látogató kutyával jön, nem is értem – sőt még rókát is láttam. Mindezt biciklin inkább döcögve, mint száguldva, amiből csak akkor származott némi kellemetlenségem, amikor egy kanyar után egy bokorban látványosan régóta kuksoló párocska, „követlen közel merészkednek hozzánk a cuki nyuszikák” – idilljén robogtam keresztül, szerencsére elég sebesen ahhoz, hogy ne kelljen észrevennem a megbotránkozott pillantásaikat. A marhák viszont őszinte bánatomra nem lettek meg, igaz viszonylag hamar rám esteledett. Nehéz a vadászok élete. De legközelebb majd korábban megyek, és addig nem nyugszom amíg meg nem találom e csodás tüneményeket.
Mára ennyi elég. A következő rész tartalmából: kiderül miként találkoztam több ismerőssel is Brüsszelben, milyen a fehérboros kagyló és melyik híres magyar szobra mellé ültem le véletlenül, waffelt enni.
