Nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti megrontás. (Rejtő ez is) De komolyan tartok tőle, hogy ez a blog el van átkozva. A 8. posztban ugye leírtam a dilemmát, hogy nem tudom melyik AIESEC ösztöndíjra menjek. Még aznap este rájöttem, hogy nincs is választási lehetőségem, mert a pétervári projekt februárban lett volna. Három napra rá pedig kiderült, hogy a moszkvai ösztöndíj sem létezik, mert a szervezők megváltoztatták a profilját a projektnek és menedzsment tréningek helyett kulturális fesztivált rendeztek egy kicsit más időpontban. Egy szó mint száz, AIESEC-es karrierem csak azért nem két hétig tartott, mert utána még egy héten át balhéztam a helyi irodában, hogy ne mentegetőzzenek, hogy ki a hibás, hanem adják vissza a pénzem. Mentségükre legyen szólva végül visszautalták mind a kétszáz euróm.
A poszt apropója meg, hogy a dolgok tegnap éjféli állásával ellentétben mégsem Sevillában vagyok, hanem itthon ücsörgök Leidenben. A Ryanair ugyanis este fél 11-kor küldött egy emilt az utazást intéző Péter barátomnak, hogy a spanyol légiirányítók sztrájkja miatt sajnos törölni kénytelenek a járatunkat. A hajnali háromkor hazaérkező (és leveleit ellenőrző) Péter riadt hívása után tartott válságértekezleten pedig beláttunk, hogy nincs ötletünk mégis hogy tudnánk így eljutni a napfényes Andalúziába. Meglepő módon nem vagyok túlságosan lelombozódva, ez a hóviharos holland időjárás három hónap után az első amit nincs kedvem itt hagyni. Most már csak napi pár óra tanulásra kell rávennem magamat, így aztán még az is lehet, hogy nem lesz bolondokháza a decemberemből.
