Taa-vaa-sziszééél ví-ze-et á-raszt, virááá-gom vi-i-ráá-gom, dúdoltam magamban boldogan amíg rá nem tolták az öreg nénit a lábamra a b-ejárat előtti nagy tülekedésben. A méltán híres Kaukenhofba próbáltam bejutni, ami ’a világ harmadik legfotózottabb helyszíne, egy bazi (eredetiben u-val) nagy park, full tele virágokkal’. Ezt attól a kedves izompólós, menő napszemüveges, drága fényképezőgépes szimpatikus díjbirkózó testépítő úrtól tudtam meg, aki ordibálva telefonált a buszon Lissébe menet. Regénybe illő találkozás volt, mert már a buszmegállóban megjegyeztem magamban, hogy ’nahát milyen régen nem láttam már ehhez hasonló idilli párocskát, mint ez az erős csontú srác és az agyonszolizott hirtelenszőke tetovált szemöldökű barátnője’. Aztán a buszsofőrrel sokáig értetlenkedtek – szegény jólelkű teremtés négy vonaljegy helyett két retúrt próbált rájuk sózni, de ők okosan nem hagyták átverni magukat. Amikor meghallottam, hogy németül próbálják magukat megértetni, körülbelül a számok (és városok) erős akcentussal történő kiejtésére korlátozódó tudással már egészen erős volt bennem a gyanú, hogy bizony honfitársaimmal hozott össze a sors, így amikor Mr. Bicepsz mellettem elhaladva megkönnyebbülten eleresztett egy ’ szabd meg’-et (vigyázz: anagramma!) már meg se lepődtem.
Szóval Kaukenhofba mentem, ami a Lisse nevű város mellett van, és tényleg nehéz lenne annál találóbban leírni mint egy nagy park full tele virágokkal. Az engem közelebbről ismerő olvasóban most felmerülhet a kérdés, hogy mióta érdekelnek engem a virágok, (jelentem különösebben most sem érdekelnek), de pusztán arról van szó, hogy befejezvén a történelem pépörömet úgy döntöttem megérdemlek egy kis kirándulást. A Leidentől mindössze huszonöt percnyi buszozásra található virágpark meg annyira sztárolt hely, hogy még egy kis lelkiismeret furdalásom is lett volna, ha nem jutok el oda. Na lelkiismeret furdalásom most már legalább nem lesz. Persze túlzok, végül is nem bántam meg, hogy elmentem, mert így legalább lemondhatom magamról, hogy voltam a világ legnagyobb virágoskertjében, ami harminckét hektáron terül el és ahol nagyságrendileg hétmillió virághagymát ültetnek el évente.
De hát ez akkor is csak egy virágoskert.
Annak viszont meg kell hagyni tökéletes. Míg ott voltam végig próbáltam valami kis hibát találni, végig azon gondolkoztam, hogy hol lehetne javítani valamin a parkban és miután a pezsgő-szökőkutakat (és a Johann Strauss által vezényelt szimfonikus zenekart) elvettem, arra jutottam ennél bizony virág-parkot tökéletesebben nem lehet megépíteni. Továbbá nem lehet több holland közhelyet és sztereotípiát, fagylalt és belga waffel-árust, facipőt, hattyút, csatornát valamint idióta, mind a hétmillió virágról külön képet készítő barom turistát (magamat is beleértve) harminckét hektárba sűríteni. Világos, hogy az emberiség legnagyobb tragédiája a digitális fényképezőgép feltalálása. Az, hogy ma már az ember meg se fontolja mielőtt ellő egy képet, hanem szisztematikusan, megállás nélkül fényképez. Voltak egészen elvetemültek is (lásd a fenti képet), a leginkább az az őszülő, pénzes tájföldi fickó volt szenzációs aki az általa okozott komoly torlódással mit sem törődve legalább negyven képet készített a nem annyira szép de legalább fiatal barátnőjéről egy húszméteres szakaszon. Én az első adandó alkalommal sikítva elkanyarodtam, de nagyon nem úgy néztek ki, mint akik csak ezen az egy szakaszon lendültek így bele.
Ami még zseniális, hogy azon túl, hogy az egész park egy potenciális képeslap, extra interaktív attrakciókat rejtettek el a parkban lépten nyomon, hogy az ember lefényképezhesse magát, amint virágok közt kávézik egy stégen, virágok között csónakázik a csatornákon, vagy egy olyan fa alatt ül amire kancsók vannak akasztgatva amikbe virágokat ültettek. A mozgékonyabbak felmászhatnak kiintegetni a szélmalomból, a Kelet-Európára izgulók kikönyökölhetnek a virággal beültetett Trabantból, látens messiások járhatnak a vízen a pont a víz színéig érő cölöpökön. Ezek után már azt is nehéz volt elhinni, hogy a malom előtti facipőben ülő színpadiasan, percekig torkaszakadtából kacagó angyali szőke kisgyerek nem egy újabb beépített látványelem.
Csináltam vagy százhatvan képet. Erős idegzetűek megtekinthetik őket itt. Egy nap, ha sok időm lesz, kiválogatok belőlük tízet. Végül aztán két óra mászkálás után, amikor úgy éreztem elég képet készítettem, hogy majd csillapítani tudjam a kedves nőrokonok és ismerősök virágmániáját, és megbizonyosodtam, hogy a park maradék egyharmadában már aligha lelnék bármi újra leültem egy padra, és békésen olvastam egy órát (egészen amíg le nem ült mellém egy szimpatikus, tüdőbeteg öregember dohányozni). Aztán feltápászkodtam és elindultam haza, miközben azon morfondíroztam, hogy végül is láttam egy tökéletesen megszervezett létesítményt, párszáz ötlettelen turistát és sokszázezer virágot, amik egyébként egészen lekötöttek. Egy darabig.
Vi-ráá-gom, vi-i-ráá-gom.
