Mondja itt nekem mindenki, hogy írjak már a blogomra, kapom itt az aggódó, szemrehányó követelőző emileket sorban. Ezúton is köszönöm mindet, nem is tudom az-e a meghatóbb, hogy ilyen tetszést aratott ez a pár poszt, vagy hogy ennyit gondoltok rám. Gondolom illene megpróbálnom megmagyarázni mire fel ez a nagy szünet.
Szóval azt azért nem mondanám, hogy olyan borzasztóan otthon érzem magam, de ahhoz már elég hosszú ideje vagyok itt, hogy a turisták permanens ’rácsodálkozom a világra’ érzése elmúljon. Vagyok én, van ez a többé- (jól felfűtött helységek, meleg ágy, bőséges kaja) kevésbé (továbbra is hátborzongató nyelv, folyamatosan takony időjárás) kellemes környezet, meg a dolgos hétköznapok. Az előbbiről már eleget írtam, (nyugaton a helyzet változatlan. elnézést) az utóbbiban meg tényleg semmi érdekes nincs. Marha sok olvasás, meglehetősen sok írás, néha egy kis szereplés – egyik sem elég sok ahhoz, hogy önelégült posztokat írjak Sztahanovként saját mellemre tűzve a virtuális „A hősi munkáért” kitüntetést. (Legalábbis anélkül, hogy feladjam a magas labdát valamely ismeretlen, sokat látott olvasóm számára.)
Előrelépés, hogy bár még mindig bosszantóan lassan dolgozom fel az akadémiai szövegeket, 4-5 óra olvasás kvázi egyhuzamban már meg se kottyan, és sokszor nem az a baj, hogy elfáradtam, hanem hogy vége a napnak, lekapcsolják rám a villanyt a könyvtárban. Így a heti penzummal is egészen jól boldogulok, nagy szerencse, hogy folyton tele vagyok plusz melókkal, év végi dolgozatok, különbözeti vizsgák, ilyesmi. Szóval nem unatkozom.
Meg aztán igyekszem magamnak is izgalmassá tenni a napokat. Épp az imént vettünk jegyet Sevillába. A szintén a holland klímában (f)ázó Péter barátom indítványára december elején három napra leugrunk Dél-Spanyolországba fürödni egyet a tengerben napsütésben. Remélem nem fog esni az eső.
Továbbá mivel januárban nem kötnek egyetemi teendőim Leidenhez, megtehetném, hogy kis hazánkban pihenem ki a félév fáradalmait, szeretteimmel múlatva az időt, de mivel ez túl szép, hogy igaz legyen, továbbá ez a tanév a külföldi tapasztalatokra van kitalálva, megpályáztam egy AIESEC-ösztöndíjat, és egy több körös felvételi rendszeren átverekedve magam immáron (azt hiszem) az AIESEC Leiden tagjaként böngészek az oroszországi gyakornoki lehetőségek között. Hosszas munkával az ötven opciót leszűkítettem kettőre, így most azon morfondírozok, hogy Moszkvába menjek menedzsment-tréningeket tartani 18-20 éveseknek, vagy Szentpétervárba 15-18évesekkel beszélgessek „globális kérdésekről”.
Hogy egy szemléletes példával érzékeltessem életem sivárságát zárásképpen elmesélem az elmúlt két hetem legizgalmasabb sztoriját. Az hetekben már stabilan 10fok alatt van a hőmérséklet, de a biciklizésnek itt nincs alternatívája, így hát én is így közlekedtem fel s alá, egyre összébb húzva szemöldökömet, átkozva az egész világot, különösképp a hideget, a szelet és az esőt. Végül az egyik nap annyira elegem lett abból, hogy a réteges öltözködés, vastag sapka és sál ellenére is vacogok tekerés közben, hogy bementem az első szembe jövő túraboltba, kerül amibe kerül venni egy kesztyűt, hogy legalább a kezem ne fázzon. Bagóért (5euróért – nevetséges) sikerült is beszereznem egy vastag kötött kesztyűt, és amint felvettem, szinte újjászülettem. Már a boltból is vigyorogva léptem ki, de amint kiderült, hogy kesztyűben a biciklin sem fázik az ember, percekig az arcomon ült az önelégült vigyor, a nap kisütött, a madarak csiripeltek és mosolygott rám az egész város. Tanulság: a kesztyű kritikus fontosságú ruhadarab, szerepe nem lebecsülendő.
PS.: Most nézem a brüsszeli kalandokat beígértem de végül nem írtam meg. Kár, de most már mindegy. „Voltam Brüsszelben, találkoztam kedves régi ismerősökkel. Jó volt.”
PPS.: szerintem ez az egészen szürreális párbeszéd is csak itt, Hollandiában eshet meg. Résztvevők egy középkorú holland úr, illetve jómagam, valamelyik este fél11 körül, az aikido edzés után. Csípős hideg, vattaszerű köd, az eső igaz (épp) nem esett.
Én: – Mit gondol, most már egészen márciusig „ilyen” „szép” időnk marad?
A középkorú holland úr (mélyet szippantva a friss éjszakai levegőből, őszinte sajnálattal, a szarkazmus legcsekélyebb jele nélkül): – Nem. Tartok tőle, hogy legfeljebb holnap reggelig.
