Egy hét permanens készülődés és három nap permanens búcsúzkodás után a WizzAir eindhoveni járatával elhagytam kis hazámat. A repülőn leszólított egy kedves lány, akiről kiderült, hogy már hat éve Hollandiában tanul és úgy ismeri az egész rendszert, mint a tenyerét. Így hát egyfelől bölcs tanácsaiért, másfelől kiváló helyismeretéért nyomába szegődtem, és attól eltekintve, hogy eláztam, gond nélkül eljutottam vele az eindhoveni pályaudvarra. Az úton szóba került Moszkva, és útitársam elejtette, hogy szülei évekig kinn éltek. Mint kiderült az apja kiképzett űrhajós (igen, a Magyari).
A vonatútról eredetileg hosszas ömlengést terveztem, mert a kétemeletes szerelvény teljesen hangtalan, lágyan ringatózik a síneken, a kalauz (és állítólag ez általános) szenzációsan jófej, és percre pontos csatlakozás van mindenhová. Ám úgy esett a dolog, hogy vagy negyed órát késtünk, így lekéstem az amszterdami átszállásomat, és igaz, hogy fél órán belül indult a következő vonat Leidenbe, jóval később érkeztem meg, mint terveztem. A leideni pályaudvaron rögtön izgalmas látvány fogadott, mert kábé nyolc rendőr birkózott, egy csapzott góliáttal, miközben az nagyokat ordított, de sajnos elvitték sünben, mielőtt kiderült mégis miről volt szó. Izgalmakból ezután sem volt hiány, mert rövidesen leszakadt az ég (a kétórás vonatúton végig sütött a nap), és annyira zuhogott, hogy még a látványosan sztoikus hollandok is eresz alá futottak.
A koleszhoz a busz vasárnap óránként egyszer, azaz egyszer jár. Újabb fél óra várakozás után végre eljutottam a szállásig, és nagyon megkönnyebbülve csöngettem be a 126-os szobába, ahol Ms. Chen volt hivatott várni a kulcsommal. Csak hát Ms. Chen nem volt sehol, és én tíz óra utazás után tanácstalanul álltam a folyosón, hogy mégis mi a frászt lehet ilyenkor csinálni. Jobb híján a „tuskó fehérek nem tudják megkülönböztetni a kis sárgákat”-sztereotípia erősítésének jegyében, minden szembejövő ázsiaitól megkérdeztem, nem taiwani-e véletlenül (nem voltak), nem ismerik-e Ms. Chent véletlenül (nem ismerték), nem tudnak-e nekem segíteni (nem tudtak). Végül aztán három óra szaladgálás után nemes egyszerűséggel leültem Chen ajtaja elé, ami jó taktikának bizonyult, mert jöttek valami emberek, és Timo Finnországból felajánlotta, hogy egy estét lakhatok az ő szobájában, ha akarok. Nem akartam, de ha már ilyen udvarias volt, akkor meghívattam magamat vendégségbe. Nevetségesen rövid idő múlva előkerült Chen is, aki mint kiderült a férjével (!) épp Amszterdamba költöznek, és gondolta elvisznek egy adag cuccot a délután. Leküzdöttem a vágyat, hogy vörösödő fejjel elkezdjem fojtogatni, hogy „ÉNMEGITTÜLÖKHÁROMÓRÁJABASZDMEG”, és inkább kifizettem a mikrót, a vízforralót, az asztalt meg a könyvespolcot amit a leendő lakótársam (Wang) seftelt – 38 euró - de nem adtam borravalót.
A szobám a földszinten van, ami azt jelenti, hogy az erkélyem gyakorlatilag terasz, szóval tulajdonképpen saját bejáratom van, és nem feltétlenül kell keresztülverekednem magam az egész épületen. A szoba felszerelése nem valami fényűző, de pár beszerzendő tárggyal gyorsan lakályossá tehető. Mondjuk valaki elmosogathatott volna az előző lakók után. Mivel előbb értem ide, mint Wang, némi egoizmusról és nagy adag előrelátásról tanúbizonyságot téve jó-, és kevésbé jó állapotúra osztottam a bútorokat, és előbbieket módszeresen kisajátítottam és átrendeztem.
