Talán már említettem, hogy a tanulás legkritikusabb részét a nagymennyiségű angol szakirodalom effektív feldolgozása jelenti. Erre fel a minap egy email landol a postafiókomban, melyben az egyetem stratégiai olvasás műhelyfoglalkozásra hívja a kedves diákokat, mondván: „A holland oktatási rendszernek fontos pillére a nagymennyiségű önállóan feldolgozandó olvasnivaló. Ha úgy érzed nem győzöd az olvasást, vegyél részt a workshop-unkon” satöbbi. A magamra ismerésről meghatottan, némi morfondírozás után jelentkeztem (természetesen regisztrálni kellett), és ma fél kettőtől négyig újra olvasni tanultam. Ha van egy kis eszem, akár alhattam is volna ezalatt, vagy jótékonykodhattam volna a drog-addikcióval küzdő kisállatokat segítő civil szervezetnél, de én inkább egy szűk, ablaktalan szobában vártam izgatottan, hátha ezek a hollandok mégis feltalálták a spanyolviaszt.
Nem találták fel.
Már eleve túl sok rizsa volt az elején (pedig még el is késtem kicsit), és negyed órát a holland oktatási rendszer előnyeinek taglalásával töltöttünk. Úgy általában. A következő egy óra azzal telt, hogy miként is kell nekiállni egy házi dolgozat megírásának. Itt ejtenék pár szót a résztvevő diákokról. Nem volt lehetőségem mindenkivel szóba elegyedni, de biztos volt olyan, aki nemzetközi jogot hallgat, volt aki közel-kelet specialista, valami gyógyszerész, pszichológus és történész is. Azért ezek a tudományágak eléggé szerteágazóak ahhoz, hogy ne legyen két ugyanolyan beadandó-követelmény. Ennek fényében meg kábé annyit tudott mondani a nő, hogy a követelményeknek megfelelően dolgozzatok, és fontoljátok meg előre mi is a célotok. Itt kellett volna hazamennem.
De az egyik jogász itt felvetette, hogy mindez oké, de neki egy ötven szavas kérdés megválaszolásához hat órát kell olvasnia. (Nagyon tetszik, hogy ezek szerint a jogászok nemzetközileg időben és nem oldalban határozzák meg a tanulnivalót. Otthon is állandóan az ilyen nyavalygásokat hallottam: „tíz napos vizsga, három napos vizsga”.) Itt nagyon megörültem, hogy végre kibújt a szög a zsákból, a csoport nagy helyeslése rámutatott, mindenki hasonló problémákkal küzd – bár alighanem jogásznak lenni a legnagyobb szívás mind közül. (Orvos nem volt.) Az előadó néni konstatálta a problémát és megígérte, hogy majd erre is visszatérünk, hogyan lehet hat órából kettőt csinálni.
Innentől hatványozottan figyeltem, nehogy elmulasszam a bűvös módszert, de akárhogy koncentráltam, valahogy nem jött át a titok nyitja. Merthogy ami az olvasást illeti, kaptunk egy papírt, amire olyan hasznos tanácsok voltak felírva, hogy szakszöveg olvasása esetén először az alábbi kérdésekre keresd meg a választ: „mi a szöveg témája? ki a szerző? mi a cím?”. Ijedten néztem körbe, hogy lehet mégis valami általános iskolai órára keveredtem be, és nem a mesterdiplomájukért küzdő felnőttek közé. Tovább: „Mik a főbb pontjai a szövegnek? Mi a hipotézis?” Huh. Legalább a hipotézisről is van szó. Az olyan tudományos.
Aztán be lett mutatva a hangzatos nevű SQ3R (eszkjúszríer) stratégiaiolvasás-módszer. Kutass, kérdezz, olvass, jegyzetelj, írj. Elképzelésem sincs milyen alternatív sorrendekben lehet ezeket a tevékenységeket gyakorolni. Voltak megbecsülendő tippek is. „Legyél kritikus a megszerzett információkkal.” Ez menni fog, bár tartok tőle, kritikusságom cinizmusba fog átcsapni.
A workshopoknak egyébként van egy nagy hátránya, miszerint az embertől elvárják, hogy aktívkodjon, és nehéz csendben egy sarokban meghúzódva kritikusan szemlélni a dolgokat. A foglalkozás csúcspontja az volt, amikor a magunkkal hozott tanulmányokat kellett húsz perc (!) alatt feldolgozni, és utána öt percben prezentálni a szerencsés szomszédoknak. Óvatosan rákérdeztem, hogy mégis hogy dolgozzak fel húsz perc alatt egy szöveget, amihez amúgy – ha nem is hat, de – két óra kelleni szokott. Hát úgy, hogy ne elejétől a végig olvassam, hanem csak a bekezdések első mondatát, meg tanulmányozzam az ábrákat, és így nagyjából képbe kerülök, ami már elég ahhoz, hogy öt percet tudjak beszélni róla. Ezt nehéz lenne kétségbe vonni, csak hát megint úgy éreztem magam, mint az általános iskolában, mert ott volt utoljára feladat, hogy öt percet beszéljek valamiről, úgy általában. Pár percet szórakoztattam magamat azzal, milyen mély tudásra tudok szert tenni az Orosz Föderáció régióiról és a szubjektumok kapcsolatáról a központtal az első mondatokból – mélységesen mélyet, mint a múltnak a kútja.
Aztán finoman jeleztem a tanárnak, hogy „de hát, hogy szóval, ez szép, és jó, de legyünk őszinték, semmi értelme nincs”. Mert hát tőlem személy szerint nem azt várják, hogy foglaljam össze öt percben a tanulmányt, hanem hogy a három tanulmány között találjam meg azokat az apró, rejtett részleteket, amik összekapcsolják őket. Itt a mellettem ülő ellenszenves román lány leugatott, hogy de hát most nem is ez a feladat. Inkább nem álltam le vitatkozni, hanem türelmesen végighallgattam az előadását a technológia és földrajz kapcsolatáról a közel keleten, illetve egy kínai gyógyszerész beszámolóját a bőr védelmi funkcióiról. Engem nem hagytak érvényesülni.
Zárásul mindenki elmondhatta a véleményét, a túlbuzgó román még áradozott egy sort, hogy ezekkel az új módszerekkel milyen szuper, hogy pusztán húsz perc alatt sikerült egy átfogó képet szereznie a tanulmányáról. Gondoltam összekacsintok a jogászokkal, és hozzáfűztem, hogy „tényleg nagyszerű, csak ez után ugyanúgy el kell töltened hat órát, hogy rendesen elolvasd. Ahogy mi magyarok mondjuk, (és ami tudtommal a jogra hatványozottan igaz) az ördög a részletekben rejlik.” (The devil is hiding in the details – erre nagyon büszke voltam ott.) A nap legnagyobb meglepetése ez után következett, a két jogász felháborodottan kikérte magának, és szektás tűzzel a szemükben közölték, hogy ezzel a módszerrel, ezután már nem kell a hat óra. De én tudok örülni ennek is, legalább nem mindenki tartotta teljesen feleslegesnek a délutánt. A következő foglalkozást azért lehet kihagyom.
Így visszaolvasva talán egy kicsit túlragoztam a dolgot. Ennyire azért nem bosszantott fel a dolog, bár tény, a délután bőven alulmaradt a mérsékelt várakozásaimnak is. Tanulság: van amire nincs varázsszer, és az ember nem tud mást tenni, mint tanul. Ucsityszja, ucsityszja, ucsityszja, kak zavescsal velikij Lenyin – mondaná erre anyukám.
