Leiden, Hollandia. Ez az a város ahol manapság tengetem a napjaimat. Mondjuk a hülye hollandok szerint Leiden nem leiden, hanem lájdn, de hát mit várjon el az ember a világ legborzasztóbb nyelvét beszélő embereitől. Nem viccelek. Eddig azt hittem , hogy a németnél nincs rosszabb, de tévedtem. Mert a holland tulajdonképpen német, megspékelve pár (vagy csak egy?) emészthetetlen torokhanggal. Ehhez képest még az Ich liebe dich egy dallamos kifejezés, nem beszélve arról mennyit kell szenvednie az én magyar nyelvhez szokott turáni fülemnek. Szerencsére igazi hollandokkal még nagyon keveset találkoztam, cserébe viszont rengeteg hollandszakossal. Egy darabig megpróbáltam kielégíteni csillapíthatatlan kíváncsiságomat, hogy mégis mi vesz rá egy épeszű embert arra, hogy a holland nyelvet tanulja éveken keresztül, de tartok tőle, hogy amúgy jó szándékú kérdéseim egy kicsit offenzívra sikeredtek, legalábbis a sértett válaszokból erre tudok következtetni. Mindenesetre felhagytam vele, hogy megértsem, miért tanulja valaki a holland nyelvet, ha már egyszer volt olyan szerencsés, hogy nem hollandnak született (szerencsétlen flamandokról és búrokról inkább ne is beszéljünk). Ugyanakkor pozitívum, hogy - ellentétben Brüsszellel - egészen egyszerűen még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valamelyest angolul.
A kibírhatatlan hangzásán túl egyetlen területen okoz problémát a nyelv, mégpedig a vásárlásnál. Nem elég, hogy az elején azzal a naiv feltételezéssel indultam vásárolni, hogy azért látja az ember, hogy mégis mit vásárol, a helyzet sokkal súlyosabb, mint hittem. Az egész ott kezdődött, hogy sikerült valami kefir-szerű borzadályt vennem az első napon, ezért tegnap már boltba indulás előtt kigugliztam, mi a tej hollandul. Melk. Bemegyek a közeli szupermarketbe, ahol őszinte meglepetésemre nem hűtőpult, hanem hűtőszoba volt, vagyis egy egész szoba lehűtve öt fokosra. Már önmagában ettől is rosszul éreztem magam (a nyári időjárás miatt csak egy póló lévén rajtam), hát még amikor megláttam, hogy kábé harminc féle tej van. Azt gyorsan kiokoskodtam, hogy a kék (halfvolle) a félzsíros lesz, és hosszas tanakodás után arra jutottam, hogy e logika mentén a piros a teljesen zsíros. Nem az volt. Szegény lakótársam, Wanwan, nem igazán értette miért kezdek el hangosan óbégatni, amikor hazaérve rákerestem mi is van a piros dobozban. Író. Ezzel a keserű fehér fo**al ez idáig csak nagyanyám elbeszéléseiben találkoztam. De nem csodálom, hogy otthon nem terjedt el. Kiábrándítóan vacak. Nem, nem, soha Karne Melk. Ehhez képest az, hogy ugyanekkor főzőtejszín helyett dobozos tejszínhabot vettem, már említésre sem méltó.
Maga a város – Lájdn – egyébiránt egészen szerethető. A város központját körbeveszi egy csatorna, így egy kicsit olyan, mint egy sziget. Urbanisztikai szempontból mindenképp, mert a jelek szerint minden élet ezen az ötker nagyságú területen összpontosul. A város fennmaradó kb. 20-szor ekkora része amolyan csendes lakótelep, már a szónak a nyugat-európai értelmében, panelek nélkül, kertesházakkal. A belváros amolyan bujkálós, kisutcás, csatornás, hidas ékszerdoboz, néhány egészen jó fogással. A kedvencem a házak falára l’art pour l’art felfestett versekkel. Érdekesség, hogy minden vers az eredeti – tehát (legtöbbször) nem holland – verziójában szerepel. A képen épp Marina Cvetajevától, oroszul (ami mint kiderült az első volt 1992-ben, azóta pont száz újabb született. Ja és ez az egész egy civil kezdeményezés).
Az egyetemi Introduction Days keretében kaptunk egy meglepően szellemes hatvan perces fejtágítást Hollandiáról és a hollandokról. Ennek egyik legfontosabb üzenete a hollandok legendás(?) szervezettsége volt. A prof ezt a gátrendszerrel, meg az árvíznek kitett állandó fenyegetettséggel magyarázta, tehát hogy a hollandoknak muszáj volt nagyon jól megszervezniük az életüket. Az én turáni lelkemnek mondjuk inkább túlszervezettségnek tűnnek ezek jelenségek, hiszen nyomát sem látom a például a német precizitásnak, csak a regisztráció iránti mérhetetlen függőséget. Az egyetemen például egészen egyszerűen mindenhez regisztrálni kell. Regisztrálni kell ahhoz, hogy kapjon egy mentort az ember, regisztrálni ahhoz, hogy részt vehess az Introduction Days-en. Sőt. Még ahhoz is regisztrálni kellett, hogy regisztrálhassak az egyetemre. És mindezek ellenére nem mennek folyékonyabban a dolgok, mint a – valljuk be, nem jól szervezettségéről híres – Corvinuson.
Hogy valami jól működő dolgot is említsek, (és egyben újfent közhelyeket csépeljek) a bicikli infrastruktúra egészen szenzációs. És nem csak az, hogy mindenhová vezet bicikliút, vagy legalább biciklisáv, de az emberek mentalitása is egészen megható. Pénteken sikeresen beszereztem egy használt kerékpárt, és azóta azzal közlekedem. Legalább háromszor volt már olyan szituáció, hogy egy kereszteződésben – ahol mellesleg nekem volt elsőbbségem – a közeledő autó láttán teljes erőmmel lépek bele a kontrába (másmilyen fékem nem annyira van), és érzek halálfélelmet, a közben az elsőbbséget megadó holland autós legnagyobb ámulatára. Csak nehogy nagyon hozzászokjak a jóhoz.
