Múlt héten meg villámlátogattam otthon. Mert a Malév küldött egy emilt, hogy szuper akciójuk van a számomra Amszterdamból Budapestre, én meg a szívemen viselem az adóssággal küzdő Nemzeti légitársaságunk sorsát. Meg azért az otthoniakkal is ideje volt már találkozni. A látogatás nem csak villám volt, hanem meglepetés is, már ami anyámat és kedves húgaimat illeti. Ez a része nem volt annyira felhőtlen mint hittem, egyrészt mert mérhetetlen machinációs melót (figyeljük az alliterrációt! – a szerk.) szereztem tervemmel szegény atyámnak – el is felejtettem milyen aktív ez a család, másrészt meg bár a húgok kisebb-nagyobb fáziskéséssel sikongattak világba, anyám csak sírt (Panni: „de örömében sír.”) Ez széleskörű de nem reprezentatív felmérésem alapján állítólag várható reakció lett volna, de én valahogy nem készültem fel rá, hogy a „de tényleg nincs semmi bajod?” lesz az első (öt) kérdés amit nekem szegeznek. (Megjegyzem szellemes barátaim utólag sajnálkozásukat fejezték ki, hogy nem sminkeltem valami borzasztó monoklit a szemem alá [és a vadabb verziókat inkább nem is sorolom], de jómagam még ennek az ötletét sem tartom viccesnek.) Szóval négy nap alatt volt szerencsém találkozni szinte az összes családtaggal, barátnővel barátokkal, jó volt a szerettek körében felüdülni egy kicsit.
Vasárnap reggel 7-kor indultam vissza Hollandiába, amiből nyilvánvalóan következik az, hogy előző este már nem volt értelme lefeküdni aludni. Ráadásul a reptérre menet kifogtam egy szószátyár taxist, akivel kénytelen voltam megvitatni a hollandiai közlekedésmorál és a Zóna Taxi legfontosabb kérdéseit. Innentől viszont úgy végigaludtam az utat, hogy azt maga Fülig Jimmy is megirigyelné (aki köztudottan nappal mint pincér, éjszaka pedig mint fűtő dolgozott a Honolulu Star fedélzetén, pár nap után komoly alváshiánnyal küszködve). Becsekkolás után leültem a kapu mellé, elaludtam, majd egyszer csak arra riadtam, hogy nagyon szólongatják az Amszterdamba utazókat, hogy méltóztassanak beszállni. Felugrottam, soroltam, majd pár (másod?)perc erőltetett fókuszálás után beazonosítottam, hogy egyrészt nem annál a kapunál állok, ahova eredetileg voltam beosztva, ráadásul a stewardesseknek is fura ruhájuk volt. Szó mi szó a KLM (holland nemzeti) légitársaság járatához sorakoztam. Csendes szentségelés után visszaültem, elaludtam. Újrasorakoztam, becsekkoltam, leültem a gépen és elaludtam. Valahol az NSZK felett ébredtem, szimpatikus holland szomszédom már elfogyasztotta a kis szendvicsét, ami engem csak azért bántott, mert én nem kaptam reggelit. Aztán de, kivéve az üdítőket, aminek pedig igen örültem volna. Azt már, hogy a reptér és Leiden közötti húszperces vonatúton is elszenderedtem már nem is említem.
Még az út közben kaptam az infót, hogy a fényképezőgépemet meg otthon hagytam, amire reflexből átfutott az agyamon, hogy na akkor decemberben biztos lépten nyomon fényképeznivaló dolgok fognak szembe jönni velem. Az, viszont hogy ez már a Leiden Centraal pályaudvarról kilépve meg fog történni, ahol épp óriás pelyhekben esett a hó, még egy kicsit engem is meglepett. Leidenben beköszöntött a tél. Mondják, hogy egész Európában, de Európa engem nem vigasztal, mert Európában köztudomásúlag szokott tél lenni, míg nekem szent meggyőződésem volt, hogy Hollandiában nem. (Csak, hogy fokozzam az aggódó szülői levelek számát – persze a téli cuccaim jószerivel mind otthon. Pedig még el is játszottam a gondolattal, hogy elhozom magammal a télikabátomat meg az usankámat, de úgy voltam vele, hogy az óceáni éghajlat enyhe telében egész Hollandia rajtam röhögne ha abban mennék ki az utcára. Hétfőn, nyilván az egész egyetem usankákban flangált.)
Hát ennyi. Hóban biciklizni egészen extrém dolog, főleg az én legalább húsz éves verdám mélyen barázdált gumijaival. Nagyon élvezem és egyelőre még nem csúsztam be egy busz alá sem. Az esetleges helyesírási szarvashibákért, nyelvtani bukfencekért és érthetetlen fordulatokért elnézést. Szaladok aludni, mert öt óra múlva már Eindhoven felé fogok vonatozni. Péter barátommal megyünk Sevillába. Mert megérdemeljük.
