Én csak azt nem értem ebben a csodás országban, hogy ha egyszer boldog-boldogtalan beszél angolul, de tényleg mindenki, könny szökik a szemembe ha csak erre gondolok, akkor miért fütyülnek következetesen írásban is csillogtatni tudásukat. És nem is az zavar, hogy például a boltban hetente egyszer legalább valami teljesen mást sikerül vennem, mint amit szeretnék (a tejtermékekre állandóan ráfázok, de a csúcs talán az újfazék-avató gulyáslevesbe marhanyak helyett vett ökörfarok volt [nem gondolkodtam el túl mélyen mekkora nyakcsigolyája van egy tehénnek]). De az, hogy hivatalos papírokat sem képesek lefordítani, amikor nyilvánvalóan képtelen elvárás, hogy mindent (vagy bármit is) megértsek hollandul, már bosszantó. Itt van például a bank. Nem én választottam, az egyetem kéri, hogy náluk nyissunk számlát. (Csak remélni tudom, hogy ez nem valami „balkáni” mutyi, hanem közbeszerzési eljárás, meg pályázat, meg minden eredménye.) Egy szó, mint száz, a párezer külföldi diák ennél a banknál nyit számlát. Majdnem három hétbe tellett, míg megkaptam a számlaszámom, de túlterhelt is volt a rendszer, meg el is bénáztak valamit, szóval van ilyen. De az, hogy a számlanyitásról kipostázott értesítő, meg a kódot tartalmazó levél (vajon pontosan minek a kódja?) ától-cettig hollandul van már nevetséges. Ugyanezt az egyetem is eljátssza pepitában, az elektronikus értesítőkkel.
Ma letettem a kultúra „különbözeti vizsgát” (mert nem Russian Studies BA-m van), sőt végre be is iratkoztam az egyetemre. Ez akkora elégedettséggel töltött el, hogy gondoltam ennek örömére valami étteremben ebédelek. Először egy kebabra gondoltam, de aztán szembe jött velem egy kínai gyorsétterem, és gondoltam ilyet itt még úgyse ettem, ki kell próbálni. A malackarajon olvastam nemrég, hogy a kínai gyorsétterem, az mindenhol a nemzeti konyha karikatúrája. Nálunk erőspistával fűszereznek, Olaszországban állítólag tiszta paradicsom a kínai, Hollandiában meg úgy néz ki curryvel főznek. Ugyanaz a spagetti (kínai sült tészta), ami nálunk fekete (a szójától?), itt sárga. A legpucosabb kék ingemen, miután leettem, egészen izgalmas zöld. Persze a Nyugat-Európa ősflórájában jártas olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy mióta is nemzeti étel a curry a németalföldön, de ez alighanem az indonéz gyarmatok behatása.
Erre enged következtetni az is, hogy mikor ma meséltem taiwani lakótársamnak Wangnak, hogy currys kínait ettem, ferde szemmel nézett rám (haha), és közölte, hogy a kínaiak nem használnak curryt. Kicsit még megpróbáltam akadékoskodni, hogy köztudomású, hogy vagy száz-féle kínai konyha van, nem hiszem, hogy az összeset (ilyen magyar szó nincs?) ismeri, de egészen magabiztosnak tűnt, hogy a curry az India és nem Kína.
Egyébként szorgalmasan főz ő is, bár az én szám ízének kissé egy kaptafára készülnek a taiwani ételek. Kisüt valami húst a la natúr, párol mellé zöldségeket, és még rizst is főz hozzá. Mit ne mondjak, nem egy Momotaro, de tegnap speciel, amikor kiderült, hogy túró helyett valami kefir-szerűséget vettem, amiből bizony nem lesz túrós csusza, életet mentett.
Anyám kedvéért valami pozitívummal igyekszem befejezni a posztot. Egy valami van, ami tényleg szenzációs itt Hollandiában. Fiatalságom kedvenc itala, mellyel annyi napot koronáztam meg, este a tévé, számítógép előtt fogyasztva, legtöbbször félliteres kiszerelésben: igen, a gyümölcsjoghurt*. Hollandiában egészen széles választék van joghurtokból, és nem csak sok márka van, de egy márkának is több fajta terméke van. (A képen az Almhof nevű cég háromfajta eperjoghurtja látható). A halfvolle kábé a magyar danone, sima joghurt. A volle kwark inkább túrókrém, de nem teljesen. A főnyeremény viszont a room joghurt, ami szótár szerint valami tejszín bázisú készítmény, mindenesetre kicsit sűrűbb és krémesebb, mint az otthoni és nagyon finom. Ráadásul elégedettséggel tölt el, hogy bár borban, sörben vagy teában egészen aggasztó a kóstoló képességem, se asszociációs része nem megy, se az ízeket nem tudom hosszabb távon megjegyezni, joghurtban egész májernek érzem magam. Nem csak határozott különbségeket tudok tenni az egyes fajták között, de meggyőződésem, hogy még egy vakteszten is remekelni tudnék. Szóval ha valaki a Danone Hungária Kft-től olvassa blogod, és fel szeretne ajánlani egy kutatói ösztöndíjat, ne habozzon, igazából nem is annyira érdekel Oroszország.
* aki a sörre gondolt, azt sajnos ki kell, hogy ábrándítsam. Igaz, hogy mérsékelt energiákat fektetek a problémába, de az idáig kóstolt sörök a semmi különös és a borzasztóan rossz kategóriák között mozogtak.
Az első képen a teraszunkon pózoló egyetlen háziállatunk a kacsa látható. Menetrend szerint minden reggel tizenegykor érkezik a kajáért. Neve még nincs, erre pályázatot írok ki, a nyertesnek felajánlom a püspökfalatot, ha végre egyszer sikerül elkapnom a nyavalyást.
